2024. szeptember 6-án hajnalban a Mars közvetlenül az NGC 2129 mellett haladt el a Gemini (Ikrek) csillagképben.
Az NGC 2129 egy fiatal, mindössze 10 millió éves, nem túl izgalmas (legyünk őszinték) nyílthalmaz tőlünk körülbelül 7200 fényév távolságra a Tejútrendszer lokális, Orion-spirálkarjában. A halmaz 60-70 csillagot tartalmaz, melyek még életútjuk elején járnak mindannyian.
A Lokális Galaxiscsoport egy kisméretű galaxishalmaz, amelyhez jelenlegi ismereteink szerint mintegy 50-60 galaxis tartozik. Ez a csoport a Tejútrendszer közvetlen környezetét jelenti az univerzumban, és tagjai gravitációsan kötődnek egymáshoz. A csoport három legnagyobb tagja a mi Tejútrendszerünk, az Androméda-galaxis (M33) és a Triangulum-galaxis (M33). Ezeken kívül számos kisebb törpe- es kísérőgalaxis része még a csoportnak.
A tőlünk 3 millió fényév távolságban lévő Messier 33 (M33), más néven Triangulum-galaxis könnyen megfigyelhető a sötét égbolton a Triangulum csillagképben. A Messier 33 egy spirálgalaxis, amelynek átmérője körülbelül 60 ezer fényév, ez a mi Tejútrendszerünk átmérőjének nagyjából a fele. A galaxis több száz milliárd csillagot tartalmaz. Spirális szerkezete rendkívül szabályos, spirálkarjai szépen kidolgozottak és jól láthatóak a nagy felbontású megfigyeléseken.
A felvétel 2024. augusztus 30. és szeptember 4. között készült.
A csillagászok a XVIII. század közepe óta tartják számon a körülbelül tizenegy éves napciklusokat. Jelenleg a 25. ciklus zajlik, amely 2019. decemberében kezdődött, előreláthatólag 2030-ig tart és épp mostanában érte el a maximumát. Most tetőzik a megfigyelhető napfoltok száma.
A napfoltok a Nap felszínén (pontosabban a fotoszférában) megjelenő sötét foltok, amelyek alacsonyabb hőmérsékletűek a környezetüknél. Ezek a foltok erős mágneses aktivitás következtében alakulnak ki, és bár sötétebbnek tűnnek, valójában még így is rendkívül forrók. A napfoltok átlagos hőmérséklete körülbelül 3000-4500 Celsius-fok, míg a környező fotoszféra hőmérséklete elérheti a 6000 Celsius-fokot is.
A napciklusok elején a foltok a Nap magasabb szélességi körei mentén alakulnak ki, majd ahogy múlnak az évek, az újonnan megjelenő foltok egyre inkább a Nap egyenlítője felé vándorolnak.
Augusztusban 16 alkalommal örökítettem meg a foltok vándorlását a napkorong felszínén (augusztus 15-től 31-ig egy felhős nap kivételével).
A gömbhalmazok az éjszakai ég leglátványosabb csillagászati képződményei közé tartoznak. Szinte minden galaxis körül megtalálhatók, beleértve a Tejútrendszert is, ahol több mint 150 ilyen halmazt ismerünk. Ezek a sűrű csillagcsoportok akár több millió, gravitációs vonzásuk révén szorosan összetartozó csillagot is tartalmazhatnak Ezen csillagok többsége nagyon öreg, több mint 10 milliárd évesek, ami azt jelzi, hogy ezek az objektumok a galaxisok kialakulásának korai szakaszában keletkeztek.
A Messier 13 (M13) gömbhalmaz a Hercules csillagképben található, távolsága körülbelül 22 200 fényév a Földtől. Kisebb távcsövekkel könnyen megfigyelhető, de sötét, tiszta égbolton szabad szemmel is észrevehető egy halvány fényfoltként. A halmaz átmérője 145-150 fényév és nagyjából 300 000 csillagot tartalmaz, melyek közül sok a vörös óriás. 1974-ben egy rádióüzenetet küldtek a halmaz felé az Arecibo rádiótávcső segítségével, amely alapvető információkat tartalmazott az emberiségről és a Földről.
A halmazban a csillagsűrűség kb. 500-szorosa a Tejútrendszer csillagsűrűségének. Képzeljük csak el: ha itt élnénk egy bolygón, éjszakánkánt nem 2000-3000, hanem egy milliónál is több csillagot láthatnánk szabad szemmel!
A 13 perces felvétel 2024. augusztus 16-án és szeptember elsején készült. A kép tetején halványan megfigyelhetjük a 30 millió fényév távolságra lévő NGC 6207 spirálgalaxist is, melynek mérete a mi Tejútrendszerünk egyharmada.
A Lyra (Lant) csillagképben található Messier 57, más néven a Gyűrűs-köd az egyik legismertebb és legtanulmányozottabb planetáris köd az éjszakai égbolton. Felfedezője, a francia Antoine Darquier 1779-ben élesen elhatárolt, halvány, korong alakú jelenségnek írta le, melyet a Jupiter bolygóhoz (planétához) hasonlított. Később ezért nevezték el ezt a ködtipust "planetárisnak".
A planetáris ködök egy haldokló csillag életének végső szakaszában keletkeznek. Amikor egy csillag a vörös óriás fázis után kifogy az üzemanyagból, külső rétegeit ledobja, míg a magja összeomlik, fehér törpévé válva. Ez a fehér törpe jelenleg is ultraibolya fényt sugároz, ami a körülötte lévő gázokat gerjeszti és fénylésre készteti. A gyűrű legfényesebb része zöldes árnyalatú, ami a gerjesztett oxigénből származik, míg a vöröses színek a hidrogén sugárzásának köszönhetők. Ezek a színek azonban vizuálisan ritkán észlelhetők, többnyire csak hosszú expozíciós asztrofotókon válnak láthatóvá.
A Földtől 2300 fényév távolságra lévő Messier 57 körülbelül húszezer évvel ezelőtt alakult ki, jelenleg 1.3 fényév átmérőjű és másodpercenként 19 kilométeres sebességgel tágul.
A felvétel 2024. szeptember másodikán készült.
Az Orion-köd, más néven Messier 42 (M42), az őszi és téli égbolt egyik leglátványosabb és legtöbbet tanulmányozott objektuma. Az Orion csillagképben található diffúz köd könnyen megfigyelhető szabad szemmel is, különösen tiszta, sötét égbolt alatt. Az M42 egy hatalmas csillagközi felhő, amely főként hidrogénből, és héliumból áll.
Ez a köd a Tejútrendszerünk egyik legfiatalabb és legaktívabb csillagkeletkezési területe, mindössze kb 1.500 fényévre a Földtől. A köd belsejében, a sűrű por- és gázfelhők mélyén jelenleg is fiatal csillagok és bolygórendszerek alakulnak ki.
Az M42 átmérője körülbelül 24 fényév, de a benne található anyag tömege meglepően kicsi, csupán néhány ezer naptömeg.
A felvétel 2024. szeptember elsején hajnalban készült.
Az Uránusz naprendszerünk hetedik bolygója. 1781-ben fedezte fel William Herschel, minden idők egyik legnagyobb megfigyelő csillagásza. Bár kristálytiszta, fényszennyezéstől mentes égen szabadszemmel is megpillantható (ha tudja az ember, hogy pontosan hol keresse), mégis inkább binokulárral vagy távcsővel érdemes az észlelésekor próbálkozni.
Az Uránusz egy gázbolygó, 84 év alatt kerüli meg a Napot, átmérője 51.000 kilométer, ami a Föld átmérőjénél több, mint négyszer nagyobb.
A bolygónak 90°-hoz közeli a tengelyferdesége, ami azt jelenti, hogy szinte az oldalán fekszik, ahogy kering a Nap körül. Ez a különleges tengelyferdeség drámai évszakváltozásokat okoz a bolygón. Mivel az Uránusz egy teljes keringése a Nap körül 84 évig tart, egy-egy évszak kb. 21 évig tart. Ez azt jelenti, hogy amikor a bolygó egyik pólusa a Nap felé néz, azon a féltekén hosszú, folyamatos nappal van, míg a másik pólusnál hosszú, sötét éjszaka.
Az Uránusznak jelenleg 27 ismert holdja van, ezek közül öt (Miranda, Ariel, Umbriel, Titania, Oberon) figyelhető meg átlagos amatőrcsillagász-felszereléssel. A fenti képet a bolygóról 2024. augusztus 30-án készítettem, amelyen feltűnik három holdja is, bár az Umbriel megpillantásához kell egy kis képzelőerő:
Aprócska, halvány pöttyöknek látszanak, amik szinte elvesznek az Uránusz korongjának ragyogásában. De talán mégsem annyira aprócskák:
| átmérő | keringési idő | |
| Titania | 1577 km | 8.7 nap |
| Oberon | 1522 km | 13.4 nap |
| Umbriel | 1170 km | 4.1 nap |
Ha éjszakáról-éjszakára megfigyelhetjük, nyomon követhetjük a holdak táncát a bolygó körül.
A Perseus csillagkép legszebb objektuma két, egymáshoz látszólag közeli nyílthalmaz, az NGC 869 és az NGC 884.
Tiszta, fényszennyezéstől mentes ég alatt szabadszemmel is látszik, így már az ókori görögök is ismerték. A halmazok nagyon fiatalok, 5-10 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Bár többnek gondolná az ember, de a két halmazban összesen mindössze 600-700 csillag található, amelyek szupernagy fényességűek és szupernagy tömegűek.
Perszeusz, Zeusz fia a görög mitológia híres hőse. Egyik legnagyobb hőstette Medúsza lefejezése volt, de emellett megmentette Andromeda hercegnőt, akit egy sziklához láncoltak áldozatként egy tengeri szörnyetegnek, Cetusnak. Az istenek úgy emlékeztek meg Perszeuszról, hogy a csillagok közé emelték, egyik kezében Medúsza levágott fejével, a másikban a fejet levágó ékköves karddal. Az ikerhalmaz a kard ékköves nyelét jelképezi.
A felvételt 2024. augusztus 28-án este készítettem. A felül látható az NGC 869, alatta az NGC 884.
Az érdi TESCO parkolójából nézve 2024.08.26-án hétfő reggel háromnegyed nyolc után a Nemzetközi Úrállomás elhaladt a Nap előtt. Nem voltak ideálisak az észlelési körülmények: a Nap még csak 18 fok magasan állt, így az űrállomás is jelentős, több mint 1100 kilométer távolságból látszódott. Egyszer majd megpróbálok délben elkapni egy ilyen eseményt! Akkor jóval közelebb lenne az ISS és több részlet látszódna belőle. De szerintem így sem lett rossz a végeredmény. :)
Az NGC 457, vagy másnéven Bagoly-halmaz a Cassiopeia csillagképben található. Azért kapta ezt a nevet, mert némi fantáziával bele lehet képzelni egy bagoly formáját. Binokulárral nézve az északi féltekéről megfigyelhető egyik legszebb nyílthalmaz. Körülbelül 9000 fényév távolságra van tőlünk, átmérője kb. 30 fényév és nagyjából ezer csillag alkotja.
A bagoly "bal szeme" (a kettő közül a halványabb) a Tejút egyik legnagyobb luminozitású csillaga. Fényereje a Nap fényerejének 275.000 -szerese.
A nyílthalmazok olyan csillagcsoportulások, melyek egyetlen közös gázfelhőből alakultak ki, és tagjaik még mindig laza gravitációs kapcsolatban állnak egymással. Érdekesség, hogy a mi Napunk is egy nyílthalmaz belsejében található anélkül, hogy annak tagja lenne.
A felvétel 2024. augusztus 25-én készült.