A Medúza-köd egy 30.000 évvel ezelőtt felrobbant szupernóva maradványa a Gemini (Ikrek) csillagképben, közel az Propus (Eta Geminorum) -nevű 3.3 mgnitúdós vörös óriáscsillaghoz. A Propus és a Medúza-köd nincsenek egymással fizikai kapcsolatban, csupán véletlenül látszanak ugyanabban az irányban. A csillag távolsága tőlünk 350 fényév, míg a Medúza-ködé kb. 5000 fényév.

A Cygnus (Hattyú) és Lacerta (Gyík) csillagképek határán, meglehetősen sűrű csillagmező előtt figyelhetjük meg ezt a látványos objektumot. A Selyemgubó-köd emissziós és reflexiós ködösségekből áll össze, vagyis ionizált gázok gerjesztett fénye mellett a környező csillagok által megvilágított por rajzolja ki a szerkezetét. A képfeldolgozás során csak minimálisan vettem vissza a háttér csillagainak fényét, így jól kivehető maradt a Selyemgubó-köd körül elterülő, Barnard 168 -katalógusszámú sötét köd is.

Charles Messier katalógusának 33. eleme a Triangulum csillagképben található Triangulum-galaxis. A Tejútrendszerhez egyik legközelebb eső galaxis távolsága tőlunk "csupán" 3 millió fényév, mérete a Tejútnak kb. harmada. Ha tudja az ember hogy pontosan hol keresse, akkor sötét, fényszennyezéstől mentes ég alól apró, halvány pacaként szabad szemmel még éppen észrevehető.

Ha távcsővel figyeljük meg, akkor feltárul előttünk a galaxis látványos spirálkar-szerkezete. A spirálkarok nem merev, anyagból álló "spirálok" úgy, ahogy egy szilárd testnél elképzelnénk, hanem inkább sűrűsödési mintázatok az egymáshoz képest mozgó csillagok, a gáz- és porfelhők tengerében. Ezek a régiók látványosabbak, mivel bennük intenzív csillagkeletkezés zajlik, aminek velejárója a rengeteg, igen rövid életű kék, fényes óriáscsillag. 

A Futó ember-köd (Sh2-279) önmagában az északi égbolt egyik legnépszerűbb asztrofotós célpontja lenne, ha balszerencséjére nem közvetlenül az Orion-köd mellett fél látómezőnyire helyezkedne el. Mindenki minden évben elkészíti a kötelező képét az M42-ről. Amennyiben elég "szélesvásznú" a felvétel hogy rákerüljön a Futó ember-köd, a figyelmet akkor is inkább az Orion-köd fodros szerkezete fogja lekötni, nem pedig a kép szélén megtűrt kistesó.

Novemberben 18 alkalommal sikerült megörökítenem a napkorongot. (Ebben az évben már 221 napkorongnál járok )

Az IC 410 emissziós köd mintegy 12.000 fényévre található a Földtől a Szekeres (Auriga) csillagképben. Leglátványosabb jellegzetessége a két "ebihal" (vagy még inkább "spermium" ;-) ). Ezek valójában úgynevezett Bok-globulák, vagyis ionizált gázokból és porból álló csillagbölcsők, ahol jelenleg is új csillagok formálódnak.

A köd előterében helyezkedik el az NGC 1893 nevű nyílthalmaz, amely körülbelül négy millió évvel ezelőtt alakult ki. A csillaghalmaz legfényesebb tagjai különösen forró kék óriáscsillagok. Erős csillagszéllel rendelkeznek, és ezek a szelek befolyásolják a köd szerkezetét, köztük az "ebihalak" elnyúlt formáját is.

Az Ursa Major (Nagy Medve) csillagképben található M109 galaxis a legtávolabbi égi objektum, ami szerepel a Messier-katalógusban. Távolsága tőlünk körülbelül 70 millió fényév. Angol nyelvterületen elterjedt a Vacuum Cleaner Galaxy, vagyis "Porszívó-galaxis" -elnevezés használata, ugyanakkor a magyar nyelvbe ez a név egyáltalán nem szivárgott át.

Az M109 egy küllős spirálgalaxis. Ezek fő jellemzője, hogy a galaxismag egy egyenes, küllőnek nevezett csillagokból és csillagközi anyagból álló struktúra közepén helyezkedik el, a spirálkarok pedig a küllő végeiből indulnak ki.

Az égen az M109-et a Göncölszekér hátsó kerekének közvetlen közelében találhatjuk meg. A felvétel jobb oldalán látható Phecda (hivatalos nevén Gamma Ursae Maioris) 83 fényévre van tőlünk.

Az Arp 273 -objektum két, egymással gravitációs kölcsönhatásban álló spirálgalaxist jelöl 300 millió fényévre az Andromeda csillagképben. Vagyis a fény, amit most látunk, akkor indult el, amikor MÉG nem éltek dinoszauruszok a Földön.

A "rózsa feje", vagyis az UGC 1810 tömege kb. ötszöröse a "rózsa szárának", az UGC 1813-nak. Körülbelül 100-200 millió évvel ezelőtt az UGC 1813 "fentről lefelé" áthaladt az UGC 1810-en, aminek következtében mindkét galaxis alakja mára jelentősen eltorzult. 

A Keleti Fátyol-köd egy látványos szupernóva-maradvány a Cygnus (Hattyú) csillagképben.
Szerkezete két jól elkülönülő részre bontható, ezért az 1880-as években összeállított NGC (New General Catalogue) mélyégkatalógusban két sorszámmal is szerepel: a felső, "húr-szerű" rész az NGC 6992; az alsó rész pedig az NGC 6995. Ezt az alsó részt néha Denevér-ködnek is nevezik. Ha 90 fokkal elforgatjuk a képet, akkor némi fantáziával kivehető az alakja.

Tíz- húszezer évvel ezelőtt egy húsz naptömegű csillag robbant fel a Földtől 2400 fényév távolságban. Fényét az akkor élt emberek pár hétig akár a nappali égen is láthatták. Valószínűleg ez volt az emberiség történetének legfényesebb szupernóvája. A Fátyol-köd, amely a Keleti Fátyol-köd mellett még több más struktúrát is magában foglal (pl. NGC 6960 --- Nyugati Fátyol-köd) ennek a szupernóva-robbanásnak a nyomait hordozza. A teljes köd mára körülbelül 100 fényév átmérőjűvé tágult, a Földről látszó mérete a telihold átmérőjének hétszerese.A robbanás óriási mennyiségű anyagot terített szét a környező térbe. A ködben látható anyag főleg hidrogén és oxigén, mely a csillagközi térben terjedve lehűlt, és ionizált állapotban világít, ahogyan a környező csillagok sugárzása gerjeszti. Az oxigén atomok világoskék árnyalatban ragyognak, míg a hidrogén (valamint a kén) vöröses és zöldes fényt bocsát ki. Ez a színkombináció teszi igazán lenyűgözővé.