Az Észak-Amerika-köd (NGC 7000) egy lenyűgöző, nagy méretű emissziós köd a Hattyú csillagképben. Körvonalai az észak-amerikai kontinensre emlékeztetnek. Körülbelül 2600 fényévre helyezkedik el tőlünk. A közelben található a Deneb, a Hattyú legfényeseb csillaga, amelynek sugárzása gerjeszti a ködben található hidrogént.

Az képen a Cygnus Wall nevű aktív csillagkeletkezési régió látható, amely az Észak-Amerika-köd "Mexikói-öböl" részét határolja. Nincs értelme a Cygnus Wall kifejezést lefordítani magyarra, mert a "Hattyú-fal" szerintem nagyon hülyén hangzik.

A Keleti Fátyol-köd egy látványos szupernóva-maradvány a Cygnus (Hattyú) csillagképben.
Szerkezete két jól elkülönülő részre bontható, ezért az 1880-as években összeállított NGC (New General Catalogue) mélyégkatalógusban két sorszámmal is szerepel: a felső, "húr-szerű" rész az NGC 6992; az alsó rész pedig az NGC 6995. Ezt az alsó részt néha Denevér-ködnek is nevezik. Ha 90 fokkal elforgatjuk a képet, akkor némi fantáziával kivehető az alakja.

Tíz- húszezer évvel ezelőtt egy húsz naptömegű csillag robbant fel a Földtől 2400 fényév távolságban. Fényét az akkor élt emberek pár hétig akár a nappali égen is láthatták. Valószínűleg ez volt az emberiség történetének legfényesebb szupernóvája. A Fátyol-köd, amely a Keleti Fátyol-köd mellett még több más struktúrát is magában foglal (pl. NGC 6960 --- Nyugati Fátyol-köd) ennek a szupernóva-robbanásnak a nyomait hordozza. A teljes köd mára körülbelül 100 fényév átmérőjűvé tágult, a Földről látszó mérete a telihold átmérőjének hétszerese.A robbanás óriási mennyiségű anyagot terített szét a környező térbe. A ködben látható anyag főleg hidrogén és oxigén, mely a csillagközi térben terjedve lehűlt, és ionizált állapotban világít, ahogyan a környező csillagok sugárzása gerjeszti. Az oxigén atomok világoskék árnyalatban ragyognak, míg a hidrogén (valamint a kén) vöröses és zöldes fényt bocsát ki. Ez a színkombináció teszi igazán lenyűgözővé.

A felvétel 2024. szeptember 12-én hajnalban készült, kihasználva a mediterrán ciklon érkezése előtti utolsó kristálytiszta éjszakát.

Az NGC 6946 egy gyönyörű, felénk néző spirálgalaxis, amely a Cepheus és Cygnus csillagképek határán található, mintegy 22 millió fényévre a Földtől. Ezt a galaxist Tűzijáték-galaxisnak is nevezik, mivel az elmúlt száz évben tíz ismert szupernóva-robbanás történt benne.

Az NGC 6946 jelentős gáz- és porkészletekkel rendelkezik, amelyek táplálják az új csillagok születését. A galaxis átmérője körülbelül 40 ezer fényév, ami a mi Tejútrendszerünk átmérőjének egyharmada. A galaxismagban lassú csillagkeletkezés figyelhető meg, míg a spirálkarokban intenzív, folyamatos csillagképződés zajlik.

Az NGC 6946 közel helyezkedik el a Tejútrendszer síkjához. Ez külön kihívást jelent a megfigyelés során, mivel a Tejútrendszer csillagközi anyaga elfedi a galaxis finom részleteit.

A Messier 27 (M27), más néven Súlyzó-köd egy híres planetáris köd a Vulpecula (Kis Róka) csillagképben. Charles Messier fedezte fel 1764-ben, és a Messier-katalógus egyik legfényesebb planetáris köde. A köd 1360 fényévre található a Földtől, átmérője körülbelül 2.4 fényév.

A Súlyzó-köd mintegy 3000-4000 évvel ezelőtt alakult ki, amikor egy vörös óriás csillag ledobta magáról külső rétegeit. Ezt követően a csillag egy forró fehér törpévé alakult át, melynek ultraibolya sugárzása ionizálja a robbanás során kilökött gázokat, ami miatt a köd fényesen világít jellegzetes zöld és vörös színekben. A zöld fény az ionizált oxigénből, míg a vörös a hidrogénből származik.

A kis távcsövekkel is könnyen észlelhető Messier 27 jól látható szerkezete és szépsége miatt népszerű célpont az amatőrcsillagászok körében.

2024. szeptember 6-án hajnalban a Mars közvetlenül az NGC 2129 mellett haladt el a Gemini (Ikrek) csillagképben.

Az NGC 2129 egy fiatal, mindössze 10 millió éves, nem túl izgalmas (legyünk őszinték) nyílthalmaz tőlünk körülbelül 7200 fényév távolságra a Tejútrendszer lokális, Orion-spirálkarjában. A halmaz 60-70 csillagot tartalmaz, melyek még életútjuk elején járnak mindannyian.

A csillagászok a XVIII. század közepe óta tartják számon a körülbelül tizenegy éves napciklusokat. Jelenleg a 25. ciklus zajlik, amely 2019. decemberében kezdődött, előreláthatólag 2030-ig tart és épp mostanában érte el a maximumát. Most tetőzik a megfigyelhető napfoltok száma.

A napfoltok a Nap felszínén (pontosabban a fotoszférában) megjelenő sötét foltok, amelyek alacsonyabb hőmérsékletűek a környezetüknél. Ezek a foltok erős mágneses aktivitás következtében alakulnak ki, és bár sötétebbnek tűnnek, valójában még így is rendkívül forrók. A napfoltok átlagos hőmérséklete körülbelül 3000-4500 Celsius-fok, míg a környező fotoszféra hőmérséklete elérheti a 6000 Celsius-fokot is.

A napciklusok elején a foltok a Nap magasabb szélességi körei mentén alakulnak ki, majd ahogy múlnak az évek, az újonnan megjelenő foltok egyre inkább a Nap egyenlítője felé vándorolnak.

Augusztusban 16 alkalommal örökítettem meg a foltok vándorlását a napkorong felszínén (augusztus 15-től 31-ig egy felhős nap kivételével).

A gömbhalmazok az éjszakai ég leglátványosabb csillagászati képződményei közé tartoznak. Szinte minden galaxis körül megtalálhatók, beleértve a Tejútrendszert is, ahol több mint 150 ilyen halmazt ismerünk. Ezek a sűrű csillagcsoportok akár több millió, gravitációs vonzásuk révén szorosan összetartozó csillagot is tartalmazhatnak  Ezen csillagok többsége nagyon öreg, több mint 10 milliárd évesek, ami azt jelzi, hogy ezek az objektumok a galaxisok kialakulásának korai szakaszában keletkeztek.

A Messier 13 (M13) gömbhalmaz a Hercules csillagképben található, távolsága körülbelül 22 200 fényév a Földtől. Kisebb távcsövekkel könnyen megfigyelhető, de sötét, tiszta égbolton szabad szemmel is észrevehető egy halvány fényfoltként. A halmaz átmérője 145-150 fényév és nagyjából 300 000 csillagot tartalmaz, melyek közül sok a vörös óriás. 1974-ben egy rádióüzenetet küldtek a halmaz felé az Arecibo rádiótávcső segítségével, amely alapvető információkat tartalmazott az emberiségről és a Földről.

A halmazban a csillagsűrűség kb. 500-szorosa a Tejútrendszer csillagsűrűségének. Képzeljük csak el: ha itt élnénk egy bolygón, éjszakánkánt nem 2000-3000, hanem egy milliónál is több csillagot láthatnánk szabad szemmel! 

A 13 perces felvétel 2024. augusztus 16-án és szeptember elsején készült. A kép tetején halványan megfigyelhetjük a 30 millió fényév távolságra lévő NGC 6207 spirálgalaxist is, melynek mérete a mi Tejútrendszerünk egyharmada.

A Lyra (Lant) csillagképben található Messier 57, más néven a Gyűrűs-köd az egyik legismertebb és legtanulmányozottabb planetáris köd az éjszakai égbolton. Felfedezője, a francia Antoine Darquier 1779-ben élesen elhatárolt, halvány, korong alakú jelenségnek írta le, melyet a Jupiter bolygóhoz (planétához) hasonlított. Később ezért nevezték el ezt a ködtipust "planetárisnak". 

A planetáris ködök egy haldokló csillag életének végső szakaszában keletkeznek. Amikor egy csillag a vörös óriás fázis után kifogy az üzemanyagból, külső rétegeit ledobja, míg a magja összeomlik, fehér törpévé válva. Ez a fehér törpe jelenleg is ultraibolya fényt sugároz, ami a körülötte lévő gázokat gerjeszti és fénylésre készteti. A gyűrű legfényesebb része zöldes árnyalatú, ami a gerjesztett oxigénből származik, míg a vöröses színek a hidrogén sugárzásának köszönhetők. Ezek a színek azonban vizuálisan ritkán észlelhetők, többnyire csak hosszú expozíciós asztrofotókon válnak láthatóvá.

A Földtől 2300 fényév távolságra lévő Messier 57 körülbelül húszezer évvel ezelőtt alakult ki, jelenleg 1.3 fényév átmérőjű és másodpercenként 19 kilométeres sebességgel tágul.