Az NGC 6946 egy gyönyörű, felénk néző spirálgalaxis, amely a Cepheus és Cygnus csillagképek határán található, mintegy 22 millió fényévre a Földtől. Ezt a galaxist Tűzijáték-galaxisnak is nevezik, mivel az elmúlt száz évben tíz ismert szupernóva-robbanás történt benne.

Az NGC 6946 jelentős gáz- és porkészletekkel rendelkezik, amelyek táplálják az új csillagok születését. A galaxis átmérője körülbelül 40 ezer fényév, ami a mi Tejútrendszerünk átmérőjének egyharmada. A galaxismagban lassú csillagkeletkezés figyelhető meg, míg a spirálkarokban intenzív, folyamatos csillagképződés zajlik.

Az NGC 6946 közel helyezkedik el a Tejútrendszer síkjához. Ez külön kihívást jelent a megfigyelés során, mivel a Tejútrendszer csillagközi anyaga elfedi a galaxis finom részleteit.

A Messier 27 (M27), más néven Súlyzó-köd egy híres planetáris köd a Vulpecula (Kis Róka) csillagképben. Charles Messier fedezte fel 1764-ben, és a Messier-katalógus egyik legfényesebb planetáris köde. A köd 1360 fényévre található a Földtől, átmérője körülbelül 2.4 fényév.

A Súlyzó-köd mintegy 3000-4000 évvel ezelőtt alakult ki, amikor egy vörös óriás csillag ledobta magáról külső rétegeit. Ezt követően a csillag egy forró fehér törpévé alakult át, melynek ultraibolya sugárzása ionizálja a robbanás során kilökött gázokat, ami miatt a köd fényesen világít jellegzetes zöld és vörös színekben. A zöld fény az ionizált oxigénből, míg a vörös a hidrogénből származik.

A kis távcsövekkel is könnyen észlelhető Messier 27 jól látható szerkezete és szépsége miatt népszerű célpont az amatőrcsillagászok körében.

2024. szeptember 6-án hajnalban a Mars közvetlenül az NGC 2129 mellett haladt el a Gemini (Ikrek) csillagképben.

Az NGC 2129 egy fiatal, mindössze 10 millió éves, nem túl izgalmas (legyünk őszinték) nyílthalmaz tőlünk körülbelül 7200 fényév távolságra a Tejútrendszer lokális, Orion-spirálkarjában. A halmaz 60-70 csillagot tartalmaz, melyek még életútjuk elején járnak mindannyian.

A csillagászok a XVIII. század közepe óta tartják számon a körülbelül tizenegy éves napciklusokat. Jelenleg a 25. ciklus zajlik, amely 2019. decemberében kezdődött, előreláthatólag 2030-ig tart és épp mostanában érte el a maximumát. Most tetőzik a megfigyelhető napfoltok száma.

A napfoltok a Nap felszínén (pontosabban a fotoszférában) megjelenő sötét foltok, amelyek alacsonyabb hőmérsékletűek a környezetüknél. Ezek a foltok erős mágneses aktivitás következtében alakulnak ki, és bár sötétebbnek tűnnek, valójában még így is rendkívül forrók. A napfoltok átlagos hőmérséklete körülbelül 3000-4500 Celsius-fok, míg a környező fotoszféra hőmérséklete elérheti a 6000 Celsius-fokot is.

A napciklusok elején a foltok a Nap magasabb szélességi körei mentén alakulnak ki, majd ahogy múlnak az évek, az újonnan megjelenő foltok egyre inkább a Nap egyenlítője felé vándorolnak.

Augusztusban 16 alkalommal örökítettem meg a foltok vándorlását a napkorong felszínén (augusztus 15-től 31-ig egy felhős nap kivételével).

A Lyra (Lant) csillagképben található Messier 57, más néven a Gyűrűs-köd az egyik legismertebb és legtanulmányozottabb planetáris köd az éjszakai égbolton. Felfedezője, a francia Antoine Darquier 1779-ben élesen elhatárolt, halvány, korong alakú jelenségnek írta le, melyet a Jupiter bolygóhoz (planétához) hasonlított. Később ezért nevezték el ezt a ködtipust "planetárisnak". 

A planetáris ködök egy haldokló csillag életének végső szakaszában keletkeznek. Amikor egy csillag a vörös óriás fázis után kifogy az üzemanyagból, külső rétegeit ledobja, míg a magja összeomlik, fehér törpévé válva. Ez a fehér törpe jelenleg is ultraibolya fényt sugároz, ami a körülötte lévő gázokat gerjeszti és fénylésre készteti. A gyűrű legfényesebb része zöldes árnyalatú, ami a gerjesztett oxigénből származik, míg a vöröses színek a hidrogén sugárzásának köszönhetők. Ezek a színek azonban vizuálisan ritkán észlelhetők, többnyire csak hosszú expozíciós asztrofotókon válnak láthatóvá.

A Földtől 2300 fényév távolságra lévő Messier 57 körülbelül húszezer évvel ezelőtt alakult ki, jelenleg 1.3 fényév átmérőjű és másodpercenként 19 kilométeres sebességgel tágul.

A Perseus csillagkép legszebb objektuma két, egymáshoz látszólag közeli nyílthalmaz, az NGC 869 és az NGC 884.

Tiszta, fényszennyezéstől mentes ég alatt szabadszemmel is látszik, így már az ókori görögök is ismerték. A halmazok nagyon fiatalok, 5-10 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Bár többnek gondolná az ember, de a két halmazban összesen mindössze 600-700 csillag található, amelyek szupernagy fényességűek és szupernagy tömegűek.

Perszeusz, Zeusz fia a görög mitológia híres hőse. Egyik legnagyobb hőstette Medúsza lefejezése volt, de  emellett megmentette Andromeda hercegnőt, akit egy sziklához láncoltak áldozatként egy tengeri szörnyetegnek, Cetusnak. Az istenek úgy emlékeztek meg Perszeuszról, hogy a csillagok közé emelték, egyik kezében Medúsza levágott fejével, a másikban a fejet levágó ékköves karddal. Az ikerhalmaz  a kard ékköves nyelét jelképezi.

A felvételt 2024. augusztus 28-án este készítettem. A felül látható az NGC 869, alatta az NGC 884.

Az NGC 457, vagy másnéven Bagoly-halmaz a Cassiopeia csillagképben található. Azért kapta ezt a nevet, mert némi fantáziával bele lehet képzelni egy bagoly formáját. Binokulárral nézve az északi féltekéről megfigyelhető egyik legszebb nyílthalmaz. Körülbelül 9000 fényév távolságra van tőlünk, átmérője kb. 30 fényév és nagyjából ezer csillag alkotja.

A bagoly "bal szeme" (a kettő közül a halványabb) a Tejút egyik legnagyobb luminozitású csillaga. Fényereje a Nap fényerejének 275.000 -szerese.

A nyílthalmazok olyan csillagcsoportulások, melyek egyetlen közös gázfelhőből alakultak ki, és tagjaik még mindig laza gravitációs kapcsolatban állnak egymással. Érdekesség, hogy a mi Napunk is egy nyílthalmaz belsejében található anélkül, hogy annak tagja lenne.

A felvétel 2024. augusztus 25-én készült.